Éji pillanat

Éjfél van, csend honol a városon,

a redőny-szemek mögött szunnyad a nép

valahol messze már a hajnal oson

de én nem alszok, ébren tart ez a kép.

Szél sem rebben, oly hallgatag 

mint szunnyadó kisded álom idején

a csillagtenger betakarja, mint a zuhatag

a sziklát  a patak mentén.

Tücsök zenél valahol, szorgosan ciripel

Számolom hányszor szól..lassan pillám rebben.

az álom hátára vesz, s haza cipel

mögöttem az éj fátyla lebben.

 

Éhség

Milyen mostoha a világ!

Éj után nappalt ád!

Nappalt, mely elszakít tőled,

s éhezni kényszerülök belőled.

Hát míg velem vagy,
az éhség alább hagy,
s ha nem lennél velem, éhen halnék,
mert Te vagy nekem a táplálék..

 

Egyedül

Hosszú volt a nap, csak vánszorgott, 

Lassan, húzta a perceket, mint sánta a falábát.

Nem kapcsolok lámpást, ha arcod nem láthatom,

minek szórja hiába világát? 

Csukott pillám alatt, úgyis érzem, tested minden apró vonalát.

Az éj sötétje lopakodva vesz körül,

mint fojtogató bársonylepel rám ül.

Nincs fény, csak mély sötét, és karcos téli szél.
S én fuldokolva sötétbe bújva arra várok,

hogy suttogásod halljam helyette.

Hosszú nap után, hosszú éjszaka.

Égő fájó álmatlan kínzó minden szava.

Kegyetlen hajnal, könnyben úszó rideg reggel.

Csak a magány az, ki ilyenkor felkel.

Álom őrző

Puha léptekkel haladok,

mint szellő a felhők tetején.

Bár nem sokáig maradok,

de míg itt vagyok, szeretlek én!

Szeretlek, mert bennem élsz,

bennem, mit te ki nem tépsz!

S ahogy ver szívem szüntelen,

úgy nő az érzés én bennem.

Lopva melléd ülök míg alszol,

álmod csendesen vigyázom,

s míg kint a jó és a rossz harcol,

itt bent neked tán hiányzom.

Majd eljön a reggel, hajnal hasad

felkelsz, de álmod a párnán marad.

Hideg van, nem fűt a kandalló,

nem fázol, mert veled van a szó.

A szó, mit a füledbe súgtam,

mikor elmentél kedvesem,

amit akkor ott neked mondtam,

érzem bőrömön, s testemen.

Hűvös homályban

Néha jó, ha körül vesz a csend,

ha nem hallik semmi sem, s bent

a szívem lassan ver,

s ütemére az óra felel.

Jó kicsit a félhomályban.

Jó bele bújni a hűvös magányba'

De mily érdekes az ember!

Ha megkapta mit kért, már nem kell!

Nem kell a magány, nem kell a csend.

Ez nem való nekem, ez nem a rend!

S mint kint a hó alatt az őszi avar,

én is megfagyok hamar.

Nem tehetek mást, várok az enyhülésre,

mit csókod hoz el egy  varázsütésre.

S ha itt leszel, többé nem engedlek el!

Legyen egyedül az, ki a sötétre örömmel felel!

Ölelj át!

Ne mondj semmit, 

csak ölelj át!

Szótlanul, mint apa a kisfiát!

Ölelj, s el ne eressz soha többé!

Ez örök pillanat, nem válhat köddé!

Ne szólj, 

csak tarts karodban!

Szuszogj bele arcomba nyugodtan!

Ringass, kedvesem, ringass engem!

Kezedbe fűzöm két kezem.

A szó nem mindig mérvadó,

néha túl sok és pazarló.

Elég csak az, hogy érezzem karod oltalmát,

hogy átéljem a szerelem hatalmát.

Ötödik évfordulónkra

Hideg volt, s fújt a szél.

pedig már nem is volt tél.

Március volt, annak is első napja

S ennek már öt éve, épp ma.

Hideg volt, tombolt a vihar egész nap,

Nem működik a telefon, tán jelet sem kap?

"Nem hív...miért nem hív? Nem is jön már?"

Aztán szólt a telefon, s elindultam, hisz Ő vár.

Emlékszel? te kerestél, én meg csak néztem 

hol vagyok?

Emlékszel? hogy vártál rám, 

s én mentem a szél szárnyán

eléd lebbentem?

Teáztunk, oly jó meleg volt minden cseppje.

Csokit is kaptam tőled, amit megettem este.

Kikísértél a buszhoz, nem adtam puszit neked,

De azért szorosan fogtam a kezed!

Aztán elváltunk, elvitt a busz délre,

te meg épp hazaértél éjfélre.

Teltek a napok, múltak a hetek,

s fordultak az elektronikus levelek.

Kétségek gyötörtek, mi lesz velünk?

Kibontakozik-e bimbózó szerelmünk?

Lesz-e folytatás, vagy a tán megöl minket?

De küzdöttünk érte, hát legyőztünk mindent!

Eltelt néhány év, s te velem vagy,

S már jöhet szél, akkor sem fagy!

Szeretlek!

S jó, hogy velem vagy kedves,

hisz szép az élet, ami csak veled lett teljes!

Itt a tavasz

Selymes fényű lágy szellő

Madár csicsergésű bárány felhő.

Langyos, lágy, sima, ölelő

Kedvesen simogat, mint egy szerető.

Melenget a tavasz, s a tél emlék csupán,

S a hideg után lassan jön a tavasz talán,

Élvezném is minden pillanatát, ízét zamatát,

ha nem kínozna megfázás, vírus nátha már.

Bent fekszem, gyógyszert szedek, teát iszok,

s két köhögés között levegőért kapkodok.

Kinyitom az ablakot, hátha elillan a nátha,

de csak a fuldoklás jön, mi a vállam rázza.

Selymes fényű lágy szellő

Szobámba azért lassan bejő

Madárcsicsergés, hallom hívó szavad,

Langyos szellő, érzem hatalmad.

Igaz gyógyír egy valami lenne,

ha két karod szorosan átölelne.

Hát siess haza kedves, mert tavaszra vágyom

S éltető csókodra, mi betegségemre orvosságom!

Hangok, árnyak, várlak.

Elnézem a percet ahogy lassan órát perget,

ahogy unottan vánszorog, 

szinte már ácsorog.

Hallgatom a szelet, ahogy esőt kerget,

ahogy csendesen kopogva, 

zenét varázsol ablakomba'.

A gyertya halovány fénye árnyat vet a sötétbe'

s az éjszaka sűrű komor bársonya

lassan hull szememre.

Vánszorog...

tudom.

Kopog....

még hallom.

Sötét van...

érzem.

Hiányzol...

"vérzem".

Este

Mikor fáradtan barangolsz messze mindentől,

s nincs veled senki,csak a teremtő.

Mikor alig bírod emelni a lábad,

mikor gondok húzzák mindkét vállad.

Mikor arra vágysz csak, hogy haza érj,

s lepihenve betakarjon a sötét éj,

akkor látod meg az ablakban a kis fényt,

épp csak pislákol, de azért ég!

Ablak mögött kicsiny konyha, az asztalon étel,

bent a szobában vetett ágy, alig fér el.

Szűk folyosón asszonyka toporog,

alig várja, hogy végre bekopogj.

Nyílik az ajtó, csattannak a csókok,

heves ölelések, aprócska bókok,

„Hiányoztál!”-szól egyszerre a két száj,

S máris elillan a bú és semmi sem fáj.

Lassan kihuny a kis konyha szeme,

kint már sötét van, aludni illene.

De a szívek nem csendesülnek,

inkább egy ritmusra vernek...

Velem vagy

Velem vagy, érzem tested melegét,

(a nap se melegít így)

Érzem szíved lüktetését,

(az anyaföld nem lüktet így)

S ha nem vagy velem akkor is

Velem vagy, hallom hangod.

(csak a szél susogott)

vele vagy, vidít arcod

(csak az árnyék játszott)

hát

várom, hogy átölelj,

(mint tenger a szigetet)

hogy szavamban magadra lelj

(mint tavaszt a kikelet)

Várom, hogy velem légy,

(mint az alma és az ága)

Várom, hogy karodba végy

(mint kisgyermeket az álma)

Velem vagy, mindig, s örökké,

(ahogy a csillag a végtelen égé)

Velem vagy örökkön örökké.

(ahogy a szárnyaló sas az égé)

Ébredés

Még alig ébredtem fel...tán álmodom, hogy velem vagy?
Oly hihetetlen, hogy már télen sem fagy.

Hogy vártam, hogy így legyen,
Hogy minden nap fogd két kezem,
Hogy halljam hangod, érezzem tested,
Hogy minden nap érezzem lelked...

Még alig ébredtem fel...de már jól tudom,
Az életet csak veled akarom.

Hogy minden este válladon aludjak el,
Hogy minden reggel csókodra keljek fel.
Hogy a boldogságtól megszédüljön fejem,
Hogy míg élek te légy velem!

A szerelem

Ha este úgy fekszel le, hogy egyedül ér vágyad

ha reggel úgy ébredsz, hogy hideg az ágyad

ha álmod nyugtalan, mert nem tudod mi van vele,

ha állandóan hiányzik érintése, két keze...

Ha csak utána epekedsz folyton folyvást,

ha csak vele lennél, nem is akarsz mást,

ha hiányzik sóhaja, lehelete ajkadról,

ha úgy érzed valamit ott hagytál magadból...

Ha minden percben fáj, hiányzik szava,

ha hiányzik lénye, mosolya, arca,

ha torkodban dobog szíved, ha felé tartasz

ha meghalsz kicsit, ha búcsút mondasz...

Tél

Téli reggel

A derengő fényben köd fedi a tájat,

s a porcukros fák alatt téged várlak

Majd megfagyok, süvít a szél,

De míg felém tartasz, enyhül a tél

Téli délután

Egy fáradt napsugár kél útjára

Ablakunk jégvirágját beragyogja

Kéz a kézben ülünk, nézzük egymást

Jó így veled, nem is várok mást

Téli este

Ropog a tűz, forró tea illatoz,

S míg kint hull a hó, odavonsz magadhoz

Jég uralja a várost, ma van a leghidegebb

De míg átölelsz, szívem nem fagy meg!

Állomáson

Csak várok, minden nap, minden percében.
Hallgatok, hisz minden szavam ott van, szívedben,
s ott van minden percem lelkedben.

Várok, s közben a lassan telő napok meg-meg állnak.
S ha tovább indulnak, ólom lábakon járnak.
Mondd kedves, mikor látlak?

Csak várok, mint vonatra váró utas a pályaudvaron,
Ő elmegy, de én egyedül maradok a peronon...
Ülök, s az emlékeinket lapozom idebent.
Szólnak hozzám, nem hallom, nem engedek be idegent.

Várlak

Várlak a hajnal derengésében
Várlak az est sötétjében.
Várlak, mikor hajam tépi a szél.
Várlak, mikor a Nap útra kél.

Várlak nyáron, várlak télen,
Várlak fényben sötétségben,
Várlak ébren, várlak álmomban,
Várlak,örökkön örökké, magamban.
Várlak, míg ki nem huny szívemben a fény,
Várlak, míg a nappalt fel nem váltja az éj.

Karodban aludnék

Karodban aludnék, szelíd békében,
mint vad kiscsikó anyja közelében.
Megnyugodnék karod oltalmában,
nem félnék többé a nagyvilágban.

Melletted szelídülnék, csitulna lelkem,
mint csendesedik a szél, tavaszi kertben.
Hozzád bújva szépeket álmodnék,
s nem lenne többé riasztó álomkép.

Karodban alszom, szelíden békében,
mint búzakalász az aranyló kévében.
Nem félek, boldog vagyok veled,
Hisz mellettem vagy, s fogod kezem.

Akkor is...

Akkor is gondolok rád,mikor épp nem jutsz eszembe,
akkor is itt dobbansz bent a szívembe'
hisz sejtjeid az enyémek is,
s ha levegőt veszel,élek én is.


Akkor is gondolok rád, ha nézem a tavaszi tájat,
ott, messze a kicsiny várat,
fölötte nap sárgállik, alatta zöldell a rét,
rügy fakad, kéklik az ég...


Akkor is gondolok rád, ha épp alszol kedves
ha az ablak Hold fénytől nedves
s az utcán nem pisszen már nesz sem,
akkor sír utánad magányos lelkem.

Engedd..!

Engedd, hogy álmodjak,
ha lehunyom szemem,
s kint a Hold fényét
körülölelik a fellegek.

Engedd, hogy sírjak,
ha hajnal hasad,
s míg ébred a város,
itt bent éjszaka marad.

Engedd, hogy meghaljak,
ha magadhoz ölelsz,
s míg megfeledkezve mindenről
magadnak követelsz, feloldódjak benned.

Engedd, hogy szeresselek,
hogy a bőröm alá vehesselek,
hogy része legyél sejtjeimnek,
hogy vére legyél ereimnek!

Most és mindörökké

Most még virágoznak az évek kedves,
vidám minden,
s lelked boldogságtól repdes.

Most könnyű minden, erős a tested,
bírod a terhet,
s ha nehéz is arcodra vidámságot festesz.

Most ha körül nézel, minden oly egyszerű,
jöhet bármi, megoldod,
mert a fiatalság csupa derű.

Most nem gondolsz még az alkonyra,
arra, hogy elszállnak az évek,
hogy egy nap már nem virágoznak a rétek.

De egy reggel felidézed majd az életet,
azt, hogy mi volt akkor,
mikor még ment minden szépen,
mikor még esőben is nap ragyogott az égen,
mikor még sima volt az arcod, nem remegett a kezed,
mikor még fiatal volt kedvesed...

Akkor kinyitod álmos szemed,
magad mellé nézel,
s mint rég, most is valami furcsát érzel.

Öreg néne nyitja rád fáradt tekintetét,
s a bágyadt reggeli fényben lassan nyújtja feléd kezét.

Hangja nyikorgós,
szavai csendesek,
de még így, recésen is kedvesek.
Odabújik,
roppannak a csontok,
te átöleled,
s máris elszállnak a gondok...