Várlak

Várlak a hajnal derengésében
Várlak az est sötétjében.
Várlak, mikor hajam tépi a szél.
Várlak, mikor a Nap útra kél.

Várlak nyáron, várlak télen,
Várlak fényben sötétségben,
Várlak ébren, várlak álmomban,
Várlak,örökkön örökké, magamban.
Várlak, míg ki nem huny szívemben a fény,
Várlak, míg a nappalt fel nem váltja az éj.

Karodban aludnék

Karodban aludnék, szelíd békében,
mint vad kiscsikó anyja közelében.
Megnyugodnék karod oltalmában,
nem félnék többé a nagyvilágban.

Melletted szelídülnék, csitulna lelkem,
mint csendesedik a szél, tavaszi kertben.
Hozzád bújva szépeket álmodnék,
s nem lenne többé riasztó álomkép.

Karodban alszom, szelíden békében,
mint búzakalász az aranyló kévében.
Nem félek, boldog vagyok veled,
Hisz mellettem vagy, s fogod kezem.

Akkor is...

Akkor is gondolok rád,mikor épp nem jutsz eszembe,
akkor is itt dobbansz bent a szívembe'
hisz sejtjeid az enyémek is,
s ha levegőt veszel,élek én is.


Akkor is gondolok rád, ha nézem a tavaszi tájat,
ott, messze a kicsiny várat,
fölötte nap sárgállik, alatta zöldell a rét,
rügy fakad, kéklik az ég...


Akkor is gondolok rád, ha épp alszol kedves
ha az ablak Hold fénytől nedves
s az utcán nem pisszen már nesz sem,
akkor sír utánad magányos lelkem.

Engedd..!

Engedd, hogy álmodjak,
ha lehunyom szemem,
s kint a Hold fényét
körülölelik a fellegek.

Engedd, hogy sírjak,
ha hajnal hasad,
s míg ébred a város,
itt bent éjszaka marad.

Engedd, hogy meghaljak,
ha magadhoz ölelsz,
s míg megfeledkezve mindenről
magadnak követelsz, feloldódjak benned.

Engedd, hogy szeresselek,
hogy a bőröm alá vehesselek,
hogy része legyél sejtjeimnek,
hogy vére legyél ereimnek!

Most és mindörökké

Most még virágoznak az évek kedves,
vidám minden,
s lelked boldogságtól repdes.

Most könnyű minden, erős a tested,
bírod a terhet,
s ha nehéz is arcodra vidámságot festesz.

Most ha körül nézel, minden oly egyszerű,
jöhet bármi, megoldod,
mert a fiatalság csupa derű.

Most nem gondolsz még az alkonyra,
arra, hogy elszállnak az évek,
hogy egy nap már nem virágoznak a rétek.

De egy reggel felidézed majd az életet,
azt, hogy mi volt akkor,
mikor még ment minden szépen,
mikor még esőben is nap ragyogott az égen,
mikor még sima volt az arcod, nem remegett a kezed,
mikor még fiatal volt kedvesed...

Akkor kinyitod álmos szemed,
magad mellé nézel,
s mint rég, most is valami furcsát érzel.

Öreg néne nyitja rád fáradt tekintetét,
s a bágyadt reggeli fényben lassan nyújtja feléd kezét.

Hangja nyikorgós,
szavai csendesek,
de még így, recésen is kedvesek.
Odabújik,
roppannak a csontok,
te átöleled,
s máris elszállnak a gondok...

Mikor fáj...

Mikor fáj az az emlék, melyben átölelsz,
mikor fáj az a szó, mit ki sem mondva hozzám súgsz,
mikor elég csak lenni, hogy fájjon a lét,
mikor elég rád gondolnom,
tudom mekkora a tét...


Mikor fáj felkelni reggel, mert nem vagy velem,
mikor fáj lefeküdni este, mert nem érint kezem,
mikor az élet szívverés nélkül dobbani kényszerül,
mikor hirtelen megfeszül valami itt,
legbelül...

Mondd, mit ér...?

Mondd, mit ér a reggel, ha a Nap nélküled kel fel?
ha nélküled ontja rám aranyló sugarát,
s nélküled látja meg a hajnalhasadtát?

Mondd, mit ér az étel a számban, ha nem etetsz bátran?
ha nem látsz el élelemmel,
hogy testem-lelkem éhen ne vészen el?

Mondd, mit ér a madárdal, ha nem hallgatod velem?
ha nem dúdolod énekét nekem?
A dallam csak elszáll, hiába int felé kezem...

Mondd, mit ér a nyári szellő, ha nem símogat egyszerre bennünket?
lehet bármily selymes, melegen hízelgő,
nélküled nekem idegen az a szellő...

Mondd mit érne most az életem, ha nem lennél nekem?
ha nem lennél, itt bent
a szívemben?
ha nem lenne minden szavad, érintésed, csókod a lelkembe égve...?