Az éjszaka végtelen csendjében megszólalt egy távoli autóriasztó.
Felébredtem rá, hiszen épp most léptem volna át, ébrenlétből az álom édes mezsgyéjére.
Felültem az ágyban, és az ablak felé néztem.
A hanyagul lehúzott redőny résén halovány fény kukucskált be.
A Hold felhők mögé bújt, tán épp lepihenni készült.
Nem volt más pilács, csak az utcai lámpa bágyadt fénye, mely épp csak annyi világosságot küldött be a szobába, hogy rádöbbenjek, hol is vagyok...A béke és boldogság szigetén. Ott, hol még az éjszakai felriadás is örömöt okoz, hiszen így újra megláthatom azt, akiért élek már egy jó ideje.Oldalán feküdt, arccal felém. Csendes nyugalommal aludt, úgy, mint elégedett csecsemő, anyja mellett.
Arcát épp csak elkerülte a kintről belopakodó fény, de én így is jól tudtam, milyen vonások bújtak meg a sötét mögött.
A takaró lágyan befedte, épp csak sejtette teste körvonalát.
Néztem... belevéstem agyamba ezt a boldog semmihez sem hasonlítható édes érzést, ami mindig mélyen megérint, és felkavar.
Belülről indul, mélyről tör fel, és a mellkasomban gyűlik össze, mint eső után a patak vize... Oly jó nézni, ahogy békésen alszik...ahogy itt, mellettem, fekszik. A hírtelen felcsapó érzelem, könnyeket csalt szemeimbe. Közelebb bújtam hozzá, válla gödrébe hajtottam fejem, óvatosan, hogy fel ne ébresszem.
Megmoccant...Futó csókot lehelt homlokomra, rám pillantott, álmosan, mosly suhant át arcaán, majd aludt tovább csendesen. Bárcsak örökké tartana ez a pillanat! Kint a Hold beleegyezően bólintott. Elhessegette az utolsó felhőket is maga elől, hogy teljes fényével tudjon beragyogni hozzánk...
Körbeölelt bennünket, lágy selyemtaskarót eresztve ránk, gondoskodón, mintha félne megfázunk a hideg téli éjszakában. Elalszok, álmom mély és békés.Kedvesem karjában, hogy is lehetne más...
