A szerelem

Ha este úgy fekszel le, hogy egyedül ér vágyad

ha reggel úgy ébredsz, hogy hideg az ágyad

ha álmod nyugtalan, mert nem tudod mi van vele,

ha állandóan hiányzik érintése, két keze...

Ha csak utána epekedsz folyton folyvást,

ha csak vele lennél, nem is akarsz mást,

ha hiányzik sóhaja, lehelete ajkadról,

ha úgy érzed valamit ott hagytál magadból...

Ha minden percben fáj, hiányzik szava,

ha hiányzik lénye, mosolya, arca,

ha torkodban dobog szíved, ha felé tartasz

ha meghalsz kicsit, ha búcsút mondasz...

Tél

Téli reggel

A derengő fényben köd fedi a tájat,

s a porcukros fák alatt téged várlak

Majd megfagyok, süvít a szél,

De míg felém tartasz, enyhül a tél

Téli délután

Egy fáradt napsugár kél útjára

Ablakunk jégvirágját beragyogja

Kéz a kézben ülünk, nézzük egymást

Jó így veled, nem is várok mást

Téli este

Ropog a tűz, forró tea illatoz,

S míg kint hull a hó, odavonsz magadhoz

Jég uralja a várost, ma van a leghidegebb

De míg átölelsz, szívem nem fagy meg!

Állomáson

Csak várok, minden nap, minden percében.
Hallgatok, hisz minden szavam ott van, szívedben,
s ott van minden percem lelkedben.

Várok, s közben a lassan telő napok meg-meg állnak.
S ha tovább indulnak, ólom lábakon járnak.
Mondd kedves, mikor látlak?

Csak várok, mint vonatra váró utas a pályaudvaron,
Ő elmegy, de én egyedül maradok a peronon...
Ülök, s az emlékeinket lapozom idebent.
Szólnak hozzám, nem hallom, nem engedek be idegent.

Várlak

Várlak a hajnal derengésében
Várlak az est sötétjében.
Várlak, mikor hajam tépi a szél.
Várlak, mikor a Nap útra kél.

Várlak nyáron, várlak télen,
Várlak fényben sötétségben,
Várlak ébren, várlak álmomban,
Várlak,örökkön örökké, magamban.
Várlak, míg ki nem huny szívemben a fény,
Várlak, míg a nappalt fel nem váltja az éj.

Karodban aludnék

Karodban aludnék, szelíd békében,
mint vad kiscsikó anyja közelében.
Megnyugodnék karod oltalmában,
nem félnék többé a nagyvilágban.

Melletted szelídülnék, csitulna lelkem,
mint csendesedik a szél, tavaszi kertben.
Hozzád bújva szépeket álmodnék,
s nem lenne többé riasztó álomkép.

Karodban alszom, szelíden békében,
mint búzakalász az aranyló kévében.
Nem félek, boldog vagyok veled,
Hisz mellettem vagy, s fogod kezem.

Akkor is...

Akkor is gondolok rád,mikor épp nem jutsz eszembe,
akkor is itt dobbansz bent a szívembe'
hisz sejtjeid az enyémek is,
s ha levegőt veszel,élek én is.


Akkor is gondolok rád, ha nézem a tavaszi tájat,
ott, messze a kicsiny várat,
fölötte nap sárgállik, alatta zöldell a rét,
rügy fakad, kéklik az ég...


Akkor is gondolok rád, ha épp alszol kedves
ha az ablak Hold fénytől nedves
s az utcán nem pisszen már nesz sem,
akkor sír utánad magányos lelkem.

Engedd..!

Engedd, hogy álmodjak,
ha lehunyom szemem,
s kint a Hold fényét
körülölelik a fellegek.

Engedd, hogy sírjak,
ha hajnal hasad,
s míg ébred a város,
itt bent éjszaka marad.

Engedd, hogy meghaljak,
ha magadhoz ölelsz,
s míg megfeledkezve mindenről
magadnak követelsz, feloldódjak benned.

Engedd, hogy szeresselek,
hogy a bőröm alá vehesselek,
hogy része legyél sejtjeimnek,
hogy vére legyél ereimnek!