Éji pillanat

Éjfél van, csend honol a városon,

a redőny-szemek mögött szunnyad a nép

valahol messze már a hajnal oson

de én nem alszok, ébren tart ez a kép.

Szél sem rebben, oly hallgatag 

mint szunnyadó kisded álom idején

a csillagtenger betakarja, mint a zuhatag

a sziklát  a patak mentén.

Tücsök zenél valahol, szorgosan ciripel

Számolom hányszor szól..lassan pillám rebben.

az álom hátára vesz, s haza cipel

mögöttem az éj fátyla lebben.

 

Éhség

Milyen mostoha a világ!

Éj után nappalt ád!

Nappalt, mely elszakít tőled,

s éhezni kényszerülök belőled.

Hát míg velem vagy,
az éhség alább hagy,
s ha nem lennél velem, éhen halnék,
mert Te vagy nekem a táplálék..

 

Egyedül

Hosszú volt a nap, csak vánszorgott, 

Lassan, húzta a perceket, mint sánta a falábát.

Nem kapcsolok lámpást, ha arcod nem láthatom,

minek szórja hiába világát? 

Csukott pillám alatt, úgyis érzem, tested minden apró vonalát.

Az éj sötétje lopakodva vesz körül,

mint fojtogató bársonylepel rám ül.

Nincs fény, csak mély sötét, és karcos téli szél.
S én fuldokolva sötétbe bújva arra várok,

hogy suttogásod halljam helyette.

Hosszú nap után, hosszú éjszaka.

Égő fájó álmatlan kínzó minden szava.

Kegyetlen hajnal, könnyben úszó rideg reggel.

Csak a magány az, ki ilyenkor felkel.

Álom őrző

Puha léptekkel haladok,

mint szellő a felhők tetején.

Bár nem sokáig maradok,

de míg itt vagyok, szeretlek én!

Szeretlek, mert bennem élsz,

bennem, mit te ki nem tépsz!

S ahogy ver szívem szüntelen,

úgy nő az érzés én bennem.

Lopva melléd ülök míg alszol,

álmod csendesen vigyázom,

s míg kint a jó és a rossz harcol,

itt bent neked tán hiányzom.

Majd eljön a reggel, hajnal hasad

felkelsz, de álmod a párnán marad.

Hideg van, nem fűt a kandalló,

nem fázol, mert veled van a szó.

A szó, mit a füledbe súgtam,

mikor elmentél kedvesem,

amit akkor ott neked mondtam,

érzem bőrömön, s testemen.

Hűvös homályban

Néha jó, ha körül vesz a csend,

ha nem hallik semmi sem, s bent

a szívem lassan ver,

s ütemére az óra felel.

Jó kicsit a félhomályban.

Jó bele bújni a hűvös magányba'

De mily érdekes az ember!

Ha megkapta mit kért, már nem kell!

Nem kell a magány, nem kell a csend.

Ez nem való nekem, ez nem a rend!

S mint kint a hó alatt az őszi avar,

én is megfagyok hamar.

Nem tehetek mást, várok az enyhülésre,

mit csókod hoz el egy  varázsütésre.

S ha itt leszel, többé nem engedlek el!

Legyen egyedül az, ki a sötétre örömmel felel!

Ölelj át!

Ne mondj semmit, 

csak ölelj át!

Szótlanul, mint apa a kisfiát!

Ölelj, s el ne eressz soha többé!

Ez örök pillanat, nem válhat köddé!

Ne szólj, 

csak tarts karodban!

Szuszogj bele arcomba nyugodtan!

Ringass, kedvesem, ringass engem!

Kezedbe fűzöm két kezem.

A szó nem mindig mérvadó,

néha túl sok és pazarló.

Elég csak az, hogy érezzem karod oltalmát,

hogy átéljem a szerelem hatalmát.

Ötödik évfordulónkra

Hideg volt, s fújt a szél.

pedig már nem is volt tél.

Március volt, annak is első napja

S ennek már öt éve, épp ma.

Hideg volt, tombolt a vihar egész nap,

Nem működik a telefon, tán jelet sem kap?

"Nem hív...miért nem hív? Nem is jön már?"

Aztán szólt a telefon, s elindultam, hisz Ő vár.

Emlékszel? te kerestél, én meg csak néztem 

hol vagyok?

Emlékszel? hogy vártál rám, 

s én mentem a szél szárnyán

eléd lebbentem?

Teáztunk, oly jó meleg volt minden cseppje.

Csokit is kaptam tőled, amit megettem este.

Kikísértél a buszhoz, nem adtam puszit neked,

De azért szorosan fogtam a kezed!

Aztán elváltunk, elvitt a busz délre,

te meg épp hazaértél éjfélre.

Teltek a napok, múltak a hetek,

s fordultak az elektronikus levelek.

Kétségek gyötörtek, mi lesz velünk?

Kibontakozik-e bimbózó szerelmünk?

Lesz-e folytatás, vagy a tán megöl minket?

De küzdöttünk érte, hát legyőztünk mindent!

Eltelt néhány év, s te velem vagy,

S már jöhet szél, akkor sem fagy!

Szeretlek!

S jó, hogy velem vagy kedves,

hisz szép az élet, ami csak veled lett teljes!