2008. december 29., hétfő

Vihar




Vihar döngeti az ablakot,
bent az esőcseppek mögött,
látni két árnyalakot.


Látni, ahogy a remegő
fel-fel sejlő halovány fényben,
ölelik egymást,
vad szenvedélyben égve.


Forr a levegő,
párásodik az üveg,
kint tombol a lég,
bent megolvad a pohárban jég...


Szél suhan be az ablak résén,
megremeg az asztalon a gyertyaláng,
szétfolyik a falon a két árny...
Lassan csitul a vihar,
szitál az eső, enyhül a szél,
s bent egy halk sóhaj útrakél...


Kisüt a nap,
szivárvány bukkan fel az égen,
s a házból kijön egy pár, kéz a kézben.
Léptük után felszárad a vizes utcakő,
s a vihar után gyorsan tavasz jő...

Az éjszaka pillanatai




Az éjszaka végtelen csendjében megszólalt egy távoli autóriasztó.
Felébredtem rá, hiszen épp most léptem volna át, ébrenlétből az álom édes mezsgyéjére.
Felültem az ágyban, és az ablak felé néztem.
A hanyagul lehúzott redőny résén halovány fény kukucskált be.
A Hold felhők mögé bújt, tán épp lepihenni készült.
Nem volt más pilács, csak az utcai lámpa bágyadt fénye, mely épp csak annyi világosságot küldött be a szobába, hogy rádöbbenjek, hol is vagyok...A béke és boldogság szigetén. Ott, hol még az éjszakai felriadás is örömöt okoz, hiszen így újra megláthatom azt, akiért élek már egy jó ideje.Oldalán feküdt, arccal felém. Csendes nyugalommal aludt, úgy, mint elégedett csecsemő, anyja mellett.
Arcát épp csak elkerülte a kintről belopakodó fény, de én így is jól tudtam, milyen vonások bújtak meg a sötét mögött.
A takaró lágyan befedte, épp csak sejtette teste körvonalát.
Néztem... belevéstem agyamba ezt a boldog semmihez sem hasonlítható édes érzést, ami mindig mélyen megérint, és felkavar.
Belülről indul, mélyről tör fel, és a mellkasomban gyűlik össze, mint eső után a patak vize... Oly jó nézni, ahogy békésen alszik...ahogy itt, mellettem, fekszik. A hírtelen felcsapó érzelem, könnyeket csalt szemeimbe. Közelebb bújtam hozzá, válla gödrébe hajtottam fejem, óvatosan, hogy fel ne ébresszem.
Megmoccant...Futó csókot lehelt homlokomra, rám pillantott, álmosan, mosly suhant át arcaán, majd aludt tovább csendesen. Bárcsak örökké tartana ez a pillanat! Kint a Hold beleegyezően bólintott. Elhessegette az utolsó felhőket is maga elől, hogy teljes fényével tudjon beragyogni hozzánk...
Körbeölelt bennünket, lágy selyemtaskarót eresztve ránk, gondoskodón, mintha félne megfázunk a hideg téli éjszakában. Elalszok, álmom mély és békés.Kedvesem karjában, hogy is lehetne más...

2008. december 28., vasárnap

Most boldog vagyok




Most boldog vagyok,
mert eljöttél,
s a sötétségbe fényt löktél,
egy perc alatt.


Most boldog vagyok,
mert vagy nekem,
s számmal szádat érintem,
karom ölel végtelen,
s hagyom,
hogy szívembe láss mélyen.


Most boldog vagyok,
mert tudom, enyém vagy,
s az élet még tartogat,
számomra örömet.


Most boldog vagyok,
mert bennem élsz,
szívem újra dobog s csak a józanész az,
mi szólhatna, de hallgat bölcsen,
hisz tudja,
csak veled létezem.


Most boldog vagyok,
mert rád leltem,
s átölel testem-lelkem...
Szívembe zártalak,
te vagy a másik felem...
Ne engedj el, légy a tükörképem!

2008. december 27., szombat

Holdfény-álom


Az est bársonyt öltve,
lágyan fog körbe,
s úgy simul meztelen testemre,
mintha bőröm helyett, bőröm lenne.


A csillagokat nézem...
Onnan is azt az egyet idézem,
melyben téged látlak...
Melyben téged vágylak...


Tán te is nézed.
Tán te is félted ezt az álmot.
Melyben veled vagyok, s nem kell többé egyedül járnod.


Oly édes ez az este...
ahogy a Hold elfogyó teste megbújik az égen.
Épp úgy vágyok rád, mint régen.
Csak az érzés erősebb.
Mélyebb...
Tisztább...
Bárcsak itt lennél, és látnád!

Látlak

Most is látlak...
Te vagy tárgya minden vágynak...
...minden ki nem mondott szónak,
mit éhezve tartogatok magamnak.
S ha álomra vágyom,
becsukott pillámom keresztül is téged látlak,
hisz az álom is te vagy,
s nálam pihensz meg minden nap.

2008. december 22., hétfő

Boldog Karácsonyt Kedvesem!


Borzongok...
Oly nagyon várom már, hogy itt légy...
Letelepedj ide...mellém.
Dal szóljon halkan a rádióból,
Oly andalítón, csendesen,
Gyertya égjen a fán fényesen...

elképzelem, ahogy:

Kezed kezemben pihen...
Arcod arcomhoz ér...
Ránk pillant föntröl a csillagos ég.
Átkarolsz...
Cirolgatod arcom
S lassan átölel karom...
Odabújok hozzád,
NYakadba hajtom fejem, s
Te magadhoz húzva ölelsz...

Kalács illata terjeng a lakásban,
Egy kisbaba fekszik az ágyában...
Diót törnek a nagyok,
Vidámak a kis angyalok.
Erre gondolok, erre vágyok,
S álmatlan hideg éjszakákon
Ezt az álomképet látom.
Mondd Kedves, lehetlenre vágyom?

2008. december 16., kedd

Nélküled


Számolom léptem,
keresztül a sötétségben.
Nem hallok mást, csak halkuló hangod,
ahogy a fájó búcsút kimondod.

Léptem kopog a betonon,
hideg söpör át a tájon.
Feltámad a szél,
tépi a hajam,
nélküled egyedül érzem magam.

Otthon minden rád emlékeztet.
A szék, ahol ültél,
az asztal, hol velem ettél,
a párna, hol álomra hajtottad a fejed,
az ágy, hol megérintett a kezed...

Kinézek a sötétségbe.
Szemem elréved a messzeségbe.
Könnyeimtől nem látom a tájat,
hiányod ennél jobban már nem is fájhat...

Vérem

Bizsergeted a bőröm,
ha hozzámérsz,
megperzselődöm.

Pillantásodtól lángra gyúl a testem,
mindig ezt az érzést kerestem.

Ereimbe etted magad,
hisz vér helyett te folysz
egymagad.

S ha nem lennél bennem,
meghalnék menten,
hisz itt élsz örökké,
a szívemben.

Hazafelé

Hosszú ideje kóborlok, keresek valamit… Boldogságot, megnyugvást hoz majd nekem, oltja szomjam, ápolja testem-lelkem, s általa leszek teljes…De még nem találtam meg, pedig régóta vándorlok…Fáradt vagyok, szomjas és éhes. De miért is itt keresem, az Isten háta mögött? Magam sem tudom. Talán mert még itt, erre nem jártam soha… Megyek, oldalamon kicsiny tarisznya, lapos már, nincs benne semmi. Szám sebes, kezem kérges, bőrömet kikezdte a nap és a szárazság. Testem elgyötört és fáradt, lelkem sírva kiabál, de senki nem hallja meg szavát… Egy gyönyörű erdőbe érek. Tölgyek borulnak a fejem fölé, ágaikkal árnyat vetnek rám. Susogó levelükkel nyugalmat ontanak szívembe. Óvón, védőn, néznek le rám, mintha meg akarnának érinteni. Ahogy felnézek rájuk, az ágak közül rám mosolyog az égkékje. Olyan, mint a tiszta tenger, mint fiam szeme, mint édesanyám mosott szoknyájának illata… Beleszédülök. Elborítanak az emlékek… Amott a fákon túl, patak csörgedez. Nem látom még, de hallom, ahogy kis kövek közt bukdácsolva rohan tovább. A víz csobogása megpendít bennem egy érzést. Borzongok, pedig délfelé jár… mégis… végig fut rajtam a hideg. Odamegyek, egészen közel, hogy lássam hová, merre visz az útja. Partján kisebb-nagyobb kövek hevertek, hófehér testükön megcsillan a nap. Fű itt már sehol sincs, csak a kövek, és az épp csak alig meder. A víz sekély, ha belenyúlok, megérintem az alját. Néhol kicsinyke halak cikáznak tova… Kristálytiszta vize olyan áttetsző, mint Izis istennő ruhája. A napfény, csillogón vetül rá, prizmaként megtörve felszínén, s ahogy belevakulva nézem, ellenállhatatlan vágyat érzek arra, hogy belenyúljak. Hűvös. De bársonyként simogatja tenyerem, s ahogy újaimon átrohan a patak vize, szelíd boldogságot érzek. Felállok és követem a folyását, bármerre is menjen, hisz oly szépen és oly kecses, hogy szinte kínálja önmagát: ”Gyere, tarts velem! Mutatom az utat neked!” S észre se veszem, hogy engedelmeskedek szavának… Kicsit kanyargóssá válik a patak, majd egy másik, később egy harmadik ág fut beléje. Itt már mélyebb a vize, de épp oly tiszta és áttetsző. Aztán hirtelen még egy ág csatlakozik hozzá, ez mind közül a legnagyobb, legerősebb… Vadul csap a kisebbek közé, megkavarva azok szelíd folyását. Ahogy egymásba érnek, hatalmas örvénylő tajtékká válnak. A víz fehér habként köp az ég felé, amint egy-egy nagyobb sziklába ütközik. A parton is sziklák állnak, alig tudok közöttük járni. Cipőm talpát is kikezdik az éles szélek. De követem a folyót. Hamarosan ritkulnak a sziklák, és hatalmas fenyők jelennek meg a part mentén. Lombjaik bólogatva játszanak a széllel. Gyönyörűek, ahogy karcsú törzsükkel integetnek felém. Annyira elragad a látványuk, hogy észre se veszem, hogy hová értem… Bár ez a zúgó hang, emlékeztet valamire… Lejteni kezd a meder és rájövök, egy kis vízeséshez ért a zuhogó folyó. Itt még hangosabb, még vadabb a víz, rohan, ahogy csak tud, mintha azt sejtené, várja valami odalent. Várja is… Egy gyönyörű csillogó tükrű tó. Olyan, mintha valaki kifeszítette volna a felszínét. Itt is fenyők szegélyezik a tájat, néhol kis bokrokkal vegyítve. Lenézek a tóra, majd mögém a zúgó folyóra. Nem kétséges merre megyek tovább. Ahogy a folyó vize a zuhatagba belevész, majd lecsendesülve megpihen a tóban, az egész olyan valószínűtlenül békés… Leérek a tó mellé, elhalkul a vízesés hangja… körülölel a csend. Csak a madarak éneke hallik. Nyugalom száll meg. De jó hallgatni a természetet! Beleszippantok a levegőbe, hogy érezzem milyen friss és csodás. Szinte elkábít a tisztasága. Aztán a tavat veszem szemügyre. Egy egész kis kacsa család úszik el nem messze tőlem. Ők zavarják csak meg a felszín nyugalmát. Hosszú fodrozódó csíkkal jelölik meg útjukat. Követem őket a tekintetemmel, ahogy eltűnnek a távolban.…és csak ekkor látom meg. Egy kicsi faházat a parton, alig látszik, megbújik a fák között. Lejjebb megyek, hogy jobban szemügyre vehessem. Takaros kis ház, saját stéggel, amihez egy csónak van kikötve. Ekkor az ajtó kinyílik, és egy férfi lép ki rajta. Felém néz, rám mosolyog. Szívem melegség önti el. Integet, majd sietve elindul felém. Nem mozdulok. Csak nézem, ahogy közeledik, ahogy minden egyes lépéssel csökken köztünk a távolság. Tekintetével fogva tart, nem ereszt, de már akkor se mennék, ha tudnék... Odaér elém, lassan átölel, s egy darabig csak ringat. Én felnézek rá...fölém hajol, s lassan megcsókol. Csókjától megszédülök, megszűnik a világ, eltűnik a fájdalom, a hosszú út minden kínja. Helyére boldogság telepszik, és olyan béke amilyet még sohasem éreztem. - Szia Kicsim! Hazaértél? - kérdezi lágy hangon. - Igen Szívem, itt vagyok - súgom halkan. Átkarol, bekísér a házba, melynek minden szegletéből melegség árad. Hát hazaértem! Nem volt hiábavaló a megtett hosszú út, a sok megpróbáltatás, a viszontagságos út, a fájdalmakkal teli élet. Mindent kárpótol az, hogy azzal vagyok aki szeret, és akit én is szeretek. Aki csak rám várt, és akit kerestem egész életemben. Hazaértem.

2008. december 15., hétfő

Nézlek...Érezlek...Várlak


Nézlek...
Te nézel rám,
s bárcsak hallanám,
mire gondolsz most,mi játszódik le benned,
miért rebeg lelked.

Érezlek...
S te érzel engem,
bárcsak itt maradnál örökre velem,
hogy érezhesd éltető szerelmem.

Várlak...
S te vársz rám,
minden áldott nap,
tegnap, ma vagy holnap,
míg haza nem érsz,
míg át nem ölel két szerelmes kéz.

Álomba ringatnálak


Álomba ringatnálak, mint anya gyermekét,
kinek édes keblét,
el nem engedi magzata,
kiben örökké ott lüktet anyja minden egyes szava.

Álomba ringatnálak, mint föld a termő magot,
mely csak azért várja a holnapot,
hogy teremhessen,
s minden szépre éhes szemet gyönyörködtessen.

Álomba ringatnálak,mint tavaszi szél a fűszálat,
mely beborítja a májusi tájat,
hogy benne térdig gázolva,
fuss kedvesed után a végtelen határba.

Álomba ringatnálak, minden áldott este,
hogyha a Nap bekukkant, lesve,
ne legyen olyan reggel, hogy nem talál veled,
s ne pihenjen hátamon kezed...

2008. december 12., péntek

A tóparti ház rejtélye - részlet


Reggel arra ébredtünk, hogy szakad a hó. Gyönyörű volt a látvány, ahogy a hatalmas hópihék lassan befedik a tájat. A hőmérséklet is jelentősen lecsökkent, a tavon vékony jéghártya kezdett kialakulni.
George kiment, hogy kiemelje a csónakot a tóból, nem maradhatott tovább benne. Épp a konyhában voltam, kávét főztem, mikor bejött, és két jéggé fagyott kezével átölelt. Lévén csak egy póló volt rajtam, felsikoltottam érintésétől. Megpróbáltam kibontakozni, de nem tudtam szabadulni, erősen átkarolt, és nevetve a nyakamba csókolt. Megfogtam a kezét, és megfordultam, hogy kicsit felmelegítsem. Hosszan megcsókolt, és így álltunk jó ideig. Közben kicsit átmelegedett, én pedig már nem is éreztem olyan hidegnek az érintését.
Álmodozásunkból a kávéfőző rotyogó hangja ébresztett fel. Kibontakoztam a karjából, töltöttem két csészével az illatos nedűből, és komótosan elfogyasztottuk. Alig beszélgettünk, inkább csak a tekintetünk szólt helyettünk. Vágy látszott a szemében, és bevallom, én is kacérkodtam a gondolattal, hogy jó lenne mellé bújni.
Az ő fejében is hasonló gondolatok cikázhattak, mert a tekintete mindent elárult, kissé zavarba is jöttem tőle. Felálltam, és elkezdtem pakolgatni az asztalon.
A szemem sarkából láttam, hogy George is feláll, és elindul felém. A konyhaszekrényhez léptem, és eltettem a kávés üveget, majd megfordultam, hogy a cukrot is visszategyem. Ott állt mögöttem, és hamiskás tekintettel nézett rám. Összeért a tekintetünk, éreztem, ahogy szinte felperzsel a szemével.
Kiszáradt a szám.
Ő mintha csak megérezte volna, lehajolt és gyengéden megcsókolt. Egyik kezével a karom simította végig, a másikkal a derekamat karolta át. Hozzá simultam. Csókja egyre vadabb és követelőzőbb lett, amitől őrülten elkezdett kalapálni a szívem, és úgy zúgott ereimben a vér, mint sebes kispatak a hegyekben. Nyaka köré fontam a karom, és amennyire csak tudtam magamhoz vontam. Éreztem, ahogy a fenekemre csúszik a keze, és amint egy pillanatra elengedte az ajkam, felszakadt belőle egy mély sóhaj. Rám nézett. Olyan vágy homályosította el a tekintetét, amitől megszédültem. Magamhoz húztam és éhesen megcsókoltam. Kezem fel-alá járt izmos testén, és megpihent a fenekén. Istenem, hogy felejthettem el akár egy pillanatra is ezt a férfit? De nem hagyott időt az elmélkedésre, felemelt a konyha pultra, combom közé nyúlt, és édesen simogatni kezdett. Belőlem is feltört egy mély sóhaj, vagy inkább sikoly, egy remegő érzés villámként szaladt át testemen. Megvadított az érintése, az, ahogy lehúzta rólam a pólót, és lágyan, de mégis magabiztosan megcsókolta a mellem. Hátra vetettem a fejem, és élveztem, ahogy érzékin kényeztet. Mikor egy pillanatra feljebb kúszott, hóna alá nyúltam, és lesimítottam róla a pólót. Végig szalajtottam rajta a kezem. Újaim nyomán fellángolt a bőre, apró izzadtságcseppek jelentek meg rajta. Ahogy megízleltem, édesen sós volt. Szerettem ezt az ízt… imádtam az illatát, a sóhaját…
Épp csak összeért a testünk, már éreztem meredező férfiasságát.
Megérintettem, ő felhorkant. Úgy csókoltam meg, mint akinek az élete függ tőle. Visszacsókolt, vadul, követelőzőn, ajkam megharapdálva.
- Kívánlak… Megőrülök érted kedves…- búgta.
- Gyere, ne várass meg! – kérleltem rekedten.
Kigomboltam a nadrágját, ami bokáján landolt, ő pedig egyetlen könnyed mozdulattal megemelt, hogy megszabadítson a bugyimtól. Úgy hatolt belém, hogy azt hittem azonnal végem lesz. Szinte áramütésként értek erős mozdulatai. Derekára fontam a lábaim, hátra vetettem a fejem, és hagytam, hogy egészen az övé legyek. Vadul szeretkeztünk a pulton, egy ütemre mozdultunk, egy ritmusra vert a szívünk, egészen addig, míg fel nem oldódtunk egymásban…
Remegve hajtottam fejem vállára, ő pedig mellemen pihegve zilált.
- Szeretlek! – súgta. Rám nézett, mosolyogva. Apró csókot nyomott az arcomra, újával lágyan megsimogatva annak vonalát.
- Én is szeretlek! – vallottam be.
Kinéztem az ablakon. Még mindig esett a hó, röpködtek kint a mínuszok, de itt bent forróság uralkodott.
Beköszöntött a tél.


2008. december 10., szerda

Maradj így kérlek!


Átölelsz.

Követelőzőn,
éhesen.
Ajkad lassan utat keres testemen...
Hagyod, hogy lassan égjek...
...nem sietetsz semmit...
Maradj így kérlek!

Csókolsz.


Nyakamon érzem ajkad,
leheleted egyre csak izgat...
S míg a vágy meg nem ől lassan...
...ölelsz át fönt a magasban...
Maradj így kérlek!

Fekszünk.


Kint megfagy a táj,
az emberiség már térdig hóban jár...
Melléd bújok,
kezem testeden,
karod átölel.
S a boldogság ebben a pillanatban jö' el...
Maradj így kérlek!

2008. december 7., vasárnap

Hogy mondjam el?



Hogy mondjam el,
hogy kellesz nekem,
hogy boldog csak akkor vagyok,
ha itt vagy velem,
hogy mindig utánad vágyódom,
hogy ébren is rólad álmodom?


Hogy mondjam el,
hogy hiányzol,
hogy este félek a magánytól,
hogy fáj minden nélküled töltött pillanat,
hogy számolom a napokat?


Hogy mondjam el,
hogy vágyom rád,
hogy érezni akarom a szád,
hogy remegek minden érintésed után,
hogy meghalnék szívesen csókjaid nyomán?

Szomjazom



Szomjazom...
S éjjelente nem alszom.
Rád gondolok, karodra,
ahogy átölelsz álmodba'


Érzem, minden gondolatod,
ahogy mellém bújva vágyad kigombolod...
Ízlelgetsz, mint édes mézet,
cseppenként nyelvedre ejtesz.
Felébredek,
rád tekintek,
szemedben tűz lobog,
melytől én is meggyúlok...
Olvadok...
A nyakadba karolok.
S lassan föléd kerekedve,
csókolva izzón átölelve, ringok veled...
...testünk megremeg...
Hangod sikolyomba vegyül...
..s a vágy lassan elül...


Szomjazom...
S éjjelente rád vágyom.
Rólad, veled álmodok,
ahogy átölel két karod.

2008. december 6., szombat

Emlékszel?



Emlékszel?
Mikor először felhívtál?
Mikor először a fülembe súgtál?
Tavaszodott,
lassan zöldelt a mező,
s én vártam, hogy felhívjon ő...

Emlékszel?
Ahogy vártál rám a pályaudvaron?
S én jöttem,
integettem...
Elém siettél, átöleltél...
éreztem több vagy nekem, mint egy találkozás.
Több bárkinél,
s ez az érzés más...

Emlékszel?
A filmre, a szöszös kis mesénkre?
Talán az elejére...
Ott váltottunk csókot,
A film csak pergett,
s nem emlékszem mikor lett vége,
csak arra, hogy kéz a kézben mentünk ki.
S aznap mondtuk ki: Szeretlek!

Emlékszel?
Mikor a zúgó szélben hozzád bújtam,
pedig nem is fáztam,
de oly jó volt karodba menekülni,
a sötétben öledben ülni,
Izgulva, jön-e busz még ma,
vagy itt alszunk a nádasba'..?

Emlékszel?
A narancsos naplementére?
Az izzó nyári estére?
A bojtos felhőkre, a citromos kiwire?
A sok-sok közös szép emlékre?
Mennyi gyönyörű pillanat,
mindegyik itt bent marad,
szívembe égve,
örökre...

2008. december 5., péntek

Fáj...



Fájnak a percek,
mert nélküled lassan telnek.
Üresek a napok,
nem élek,
épp csak vagyok.
Ha szólnak hozzám,
nem mozdul a szám,
válaszolni minek,
ha nincs kinek?


Fájnak a reggelek,
mert nélküled elveszek.
Hiába kell fel a Nap,
rám nem ragyoghat...


Fáj a lét minden nyomorú pillanata,
mintha a kín örökké gúzsba rakna.
Mintha minden perc, ami nélküled tellik el,
egy-egy szilánk volna,
s egyenként bőrömbe hatolna.


Fáj leírnom, mennyire szeretlek,
hogy minden nap téged kereslek,
hogy remegve várom, mikor találkozunk,
hogy meghalok mindig, mikor elszakadunk...

Éji pillanat

Éjfél van, csend honol a városon, a redőny-szemek mögött szunnyad a nép valahol messze már a hajnal oson de én nem alszok, ébren tart...