Hazafelé

Hosszú ideje kóborlok, keresek valamit… Boldogságot, megnyugvást hoz majd nekem, oltja szomjam, ápolja testem-lelkem, s általa leszek teljes…De még nem találtam meg, pedig régóta vándorlok…Fáradt vagyok, szomjas és éhes. De miért is itt keresem, az Isten háta mögött? Magam sem tudom. Talán mert még itt, erre nem jártam soha… Megyek, oldalamon kicsiny tarisznya, lapos már, nincs benne semmi. Szám sebes, kezem kérges, bőrömet kikezdte a nap és a szárazság. Testem elgyötört és fáradt, lelkem sírva kiabál, de senki nem hallja meg szavát… Egy gyönyörű erdőbe érek. Tölgyek borulnak a fejem fölé, ágaikkal árnyat vetnek rám. Susogó levelükkel nyugalmat ontanak szívembe. Óvón, védőn, néznek le rám, mintha meg akarnának érinteni. Ahogy felnézek rájuk, az ágak közül rám mosolyog az égkékje. Olyan, mint a tiszta tenger, mint fiam szeme, mint édesanyám mosott szoknyájának illata… Beleszédülök. Elborítanak az emlékek… Amott a fákon túl, patak csörgedez. Nem látom még, de hallom, ahogy kis kövek közt bukdácsolva rohan tovább. A víz csobogása megpendít bennem egy érzést. Borzongok, pedig délfelé jár… mégis… végig fut rajtam a hideg. Odamegyek, egészen közel, hogy lássam hová, merre visz az útja. Partján kisebb-nagyobb kövek hevertek, hófehér testükön megcsillan a nap. Fű itt már sehol sincs, csak a kövek, és az épp csak alig meder. A víz sekély, ha belenyúlok, megérintem az alját. Néhol kicsinyke halak cikáznak tova… Kristálytiszta vize olyan áttetsző, mint Izis istennő ruhája. A napfény, csillogón vetül rá, prizmaként megtörve felszínén, s ahogy belevakulva nézem, ellenállhatatlan vágyat érzek arra, hogy belenyúljak. Hűvös. De bársonyként simogatja tenyerem, s ahogy újaimon átrohan a patak vize, szelíd boldogságot érzek. Felállok és követem a folyását, bármerre is menjen, hisz oly szépen és oly kecses, hogy szinte kínálja önmagát: ”Gyere, tarts velem! Mutatom az utat neked!” S észre se veszem, hogy engedelmeskedek szavának… Kicsit kanyargóssá válik a patak, majd egy másik, később egy harmadik ág fut beléje. Itt már mélyebb a vize, de épp oly tiszta és áttetsző. Aztán hirtelen még egy ág csatlakozik hozzá, ez mind közül a legnagyobb, legerősebb… Vadul csap a kisebbek közé, megkavarva azok szelíd folyását. Ahogy egymásba érnek, hatalmas örvénylő tajtékká válnak. A víz fehér habként köp az ég felé, amint egy-egy nagyobb sziklába ütközik. A parton is sziklák állnak, alig tudok közöttük járni. Cipőm talpát is kikezdik az éles szélek. De követem a folyót. Hamarosan ritkulnak a sziklák, és hatalmas fenyők jelennek meg a part mentén. Lombjaik bólogatva játszanak a széllel. Gyönyörűek, ahogy karcsú törzsükkel integetnek felém. Annyira elragad a látványuk, hogy észre se veszem, hogy hová értem… Bár ez a zúgó hang, emlékeztet valamire… Lejteni kezd a meder és rájövök, egy kis vízeséshez ért a zuhogó folyó. Itt még hangosabb, még vadabb a víz, rohan, ahogy csak tud, mintha azt sejtené, várja valami odalent. Várja is… Egy gyönyörű csillogó tükrű tó. Olyan, mintha valaki kifeszítette volna a felszínét. Itt is fenyők szegélyezik a tájat, néhol kis bokrokkal vegyítve. Lenézek a tóra, majd mögém a zúgó folyóra. Nem kétséges merre megyek tovább. Ahogy a folyó vize a zuhatagba belevész, majd lecsendesülve megpihen a tóban, az egész olyan valószínűtlenül békés… Leérek a tó mellé, elhalkul a vízesés hangja… körülölel a csend. Csak a madarak éneke hallik. Nyugalom száll meg. De jó hallgatni a természetet! Beleszippantok a levegőbe, hogy érezzem milyen friss és csodás. Szinte elkábít a tisztasága. Aztán a tavat veszem szemügyre. Egy egész kis kacsa család úszik el nem messze tőlem. Ők zavarják csak meg a felszín nyugalmát. Hosszú fodrozódó csíkkal jelölik meg útjukat. Követem őket a tekintetemmel, ahogy eltűnnek a távolban.…és csak ekkor látom meg. Egy kicsi faházat a parton, alig látszik, megbújik a fák között. Lejjebb megyek, hogy jobban szemügyre vehessem. Takaros kis ház, saját stéggel, amihez egy csónak van kikötve. Ekkor az ajtó kinyílik, és egy férfi lép ki rajta. Felém néz, rám mosolyog. Szívem melegség önti el. Integet, majd sietve elindul felém. Nem mozdulok. Csak nézem, ahogy közeledik, ahogy minden egyes lépéssel csökken köztünk a távolság. Tekintetével fogva tart, nem ereszt, de már akkor se mennék, ha tudnék... Odaér elém, lassan átölel, s egy darabig csak ringat. Én felnézek rá...fölém hajol, s lassan megcsókol. Csókjától megszédülök, megszűnik a világ, eltűnik a fájdalom, a hosszú út minden kínja. Helyére boldogság telepszik, és olyan béke amilyet még sohasem éreztem. - Szia Kicsim! Hazaértél? - kérdezi lágy hangon. - Igen Szívem, itt vagyok - súgom halkan. Átkarol, bekísér a házba, melynek minden szegletéből melegség árad. Hát hazaértem! Nem volt hiábavaló a megtett hosszú út, a sok megpróbáltatás, a viszontagságos út, a fájdalmakkal teli élet. Mindent kárpótol az, hogy azzal vagyok aki szeret, és akit én is szeretek. Aki csak rám várt, és akit kerestem egész életemben. Hazaértem.