Nélküled

Számolom léptem,
keresztül a sötétségben.
Nem hallok mást, csak halkuló hangod,
ahogy a fájó búcsút kimondod.

Léptem kopog a betonon,

hideg söpör át a tájon.

Feltámad a szél,

tépi a hajam,

nélküled egyedül érzem magam.

Otthon minden rád emlékeztet.

A szék, ahol ültél,

az asztal, hol velem ettél,

a párna, hol álomra hajtottad a fejed,

az ágy, hol megérintett a kezed...

Kinézek a sötétségbe.

Szemem elréved a messzeségbe.

Könnyeimtől nem látom a tájat,

hiányod ennél jobban már nem is fájhat...